A nyári norvégiai utazás után a maga nemében kivételes alkalom lesz a debreceni is: a színészhallgatókat szigorú szabályok kötik, harmadéves koruk előtt nem adják ki őket játszani. Úgyhogy Sára már megtartotta a maga búcsúelőadását a Soltis Színházban: a Széttáncolt cipellő című, tényleg egyszeri és megismételhetetlen egyszemélyes etűdsorban saját celli történetét mesélte el; ahogy ő látta, ahogy átélte. És eljött a társulati évadnyitóra is: a kamaraszínház előterében éppen egy piros orrú, mosolygó bohócot ültet a hirdetőtábla tetejére; mintha ezt a huncut kis komédiást hagyná itt védőangyalnak és megfigyelőnek. A baráti kapcsolatokat egyébként se szeretné megszakítani (pontosabban biztos benne, hogy a barátság megmarad), bár az biztos, hogy mostantól minden megváltozik. Hajnalban: irány Kaposvár.

De előbb lehuppanunk a süppedő, régi kanapéra, hogy ezen a fontos korszakhatáron (szinte érezzük a talpunk alatt) kicsit visszanézzünk. Itt ül egy finom, törékeny, tágra nyílt őzike-szemű, szinte-még-kamaszlány - aki csodákra képes a színpadon. Például cilinderes, nyúlánk műlovarnőként, hegedűvel a kezében, muzikálisan és elegánsan gördíti tovább az Álomevők-előadást (Deák Varga Rita rendezése). Vagy az Igazak című Camus-dráma nagyhercegnőjének szerepében mutatja meg, hogy milyen a nagyon mélyről feltörő, száraz fájdalom. (Az előadás rendezője Katona Imre.) Vagy mondjuk előadást hoz létre a gyerekstúdiósokkal.

De hogyan kezdődött? A sárvári MaMintTi színjátszó csoport tagjaként, baráti jótanács nyomán kereste fel négy évvel ezelőtt, tizenhat évesen a celli Soltis Soltis Színházat: "Apuval jöttem ide, Az arany virágcserép bemutatójára készült a társulat. Már megkezdődött a munka, amikor megérkeztünk, de még nem a szöveggel foglalkoztak, mozgástréning zajlott éppen. Peti (B. Péter Pál) azt mondta, hogy ide most álljak be. Azóta itt vagyok. Arra emlékszem, hogy körben ültünk, mindenki faggatott. Mit csinálok, mi érdekel, hogy kerültem ide, mik a terveim. Mindenről be kellett számolnom, a gyöngyfűzéstől a hegedülésig. Zavarban voltam, de azért jó volt. Eleinte úgy gondoltam, hogy a MaMintTi-ben is tudom folytatni, de gyorsan kiderült, hogy választanom kell. Miért volt itt jó nekem? Hajtás van, folyamatosan nagy a pörgés, nem lehet azt mondani, hogy beteg vagyok, nem lehet szétesni - de nem is hagyják: mindig átlendítjük egymást a nehézségeken."

"Kisgyerekként sok álmom volt, akartam lenni katona, repülni szerettem volna. A színpadon az leszek, ami lenni szeretnék. Az Álomevőkben tényleg repülök, tényleg bomlanak utánam a pasik; és tessék, még hegedülök is. Nagyon érzem, hogy a színpadon a helyen, de a bizonyosság még nincs meg: ahhoz sokat kell tanulnom. Még sok mindenre szomjas vagyok. Folyamatosan lépkednem kell: még egy szintet, mindig feljebb. Messze nem vagyok a tetején - szerintem soha nem is fogom azt érezni, hogy eljutottam oda -, de az biztos, hogy most megint léptem egyet. Azt hiszem, a legjobb pillanatban vettek fel Kaposvárra. Persze még minden előttem áll, de az első élmények azt súgják, hogy Kaposvár nekem való hely: a légköre egy kicsit mintha hasonlítana ahhoz, amit a Soltis Színházban az elmúlt négy évben megszoktam. Várom az évnyitót - és mindenképpen szeretnék időről időre visszajönni. Mit kívánj nekem...? Talán szerencsét."

Hát akkor sok szerencsét, Sára. Sok élményt és jó munkát - sok széttáncolt cipellőt.

Dobozokban is gyűjti az emlékeit

Sára nemcsak a szívében-lelkében, hanem dobozokban is gyűjti az emlékeit. A dobozok ajándékokat, szórólapokat, más apróságokat rejtenek; és nyilván egyre több lesz belőlük. A legbecsesebb emlékek között vannak a Deák Varga Rita-tréningek idején készített jegyzetek: az Álomevők megszületéséhez vezető út lenyomatai.