Berzsenyi Dániel születésnapja (május 7.), hagyományosan közösségi ünnep a kis Vas megyei faluban, a napot mindig a dátumhoz közel eső szombaton tartják. A fű szépen lekaszálva, a falu népe és a vendégsereg a szülőház, ma már emlékház, múzeum előtt sokasodik.

A huszárok tisztelettel elvonulnak a szülőház előtt. A közös Himnusz-éneklés után Ambrus Lajos író köszönti az egybegyűlteket, és ezúttal Berzsenyi azon ódáját ajánlja figyelmünkbe, amelyet Kazinczy Ferenchez írt. Ez áll a versben: „…A fényüzés és a bujálkodás/ A nagy polgártestben lassú méreg;/ De illy csekély népben, mint a magyar,/ Nemcsak betegség az, hanem halál./ Más nép erős temérdekségében,/ Ezt a fekvés, amazt kereskedés/ Gazdaggá és hatalmassá teszi: / De nékünk részünk mindezekben nincs./ Mi az hát, ami a magyart emelheti?/ Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:/ Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,/ Ha az lélekkel s erővel teljes…”

Az Örökség Serleggel kitüntetett Zörej Zenekar masíroz elénk a pázsiton: kisgyerekek adnak elő reneszánsz muzsikát néhány felnőtt közreműködésével. Majd az ünnepi szónok lép színre, a Bácskából, Újvidékről elszármazott József Attila-díjas író, Balázs Attila, és a magyarság sorsáról elmélkedő Berzsenyit idézi, Berzsenyi keserű válaszát: a magyar nemesség puhány, megromlott és méltatlan elődeihez. És a magyar jobbágy? A nép vajon megmenti-e a hazát? A beszédnek azzal van vége: „ Még csak most jönne a Talpra magyar!”

A Hetyei Daloskör a szabadságról, a tavaszról énekel, viszi a szél a kottalapokat - gyönyörű, fényes, meleg tavaszi idő van mindig a Berzsenyi-napokon. Most A Pesti Magyar Társasághoz írt költemény is elhangzik, amely így kezdődik: „Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész/ Emel ki minket a barmok sorából?/ Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,/ Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?...” A versek befogadását zenei betétek segítik, játszik a SOZZVA Kvintett is.

Az ünnepség szokásosan koszorúzással ér véget, az idézett 1815-ös vers pedig így: „Fogadjatok hát engem is, barátim!/ Szent frígyetekbe; íme, esküszöm,/ Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:/ S ha gerlicéim és virágaim/ Kedvelni hajlandók az istenek,/ Tömjényitekhez szívesen teszem.”